Kevésbé ismert tény, hogy a Grumman F-14 Tomcat haditengerészeti vadászgépek AN/AWG-9 fedélzeti radarjával, tűzvezető rendszerével, na és a nagy hatótávolságú AIM-54 Phoenix légiharc-rakétáinak felhasználásával majdnem létrejött egy igen potens légvédelmi rendszer. Ez volt a Sea Phoenix.

A Sea Phoenix koncepció az 1970-es évek közepére alakult ki, és a haditengerészet légvédelmére szánt Sea Sparrow korai verziójának helyettesítésére javasolták, mintegy könnyen elérhető, kevés fejlesztési kockázatot rejtő alternatíva. Az AIM-54A 1974-ben kezdte meg szolgálatát a haditengerészetnél az F-14A-val együtt. Míg a repülőgép-hordozók fedélzetéről felszálló Tomcat-ekről indított Phoenix-ek feladata a hordozók vezette harci kötelékek külső védőburkolatának létrehozása volt, addig a hajókra telepített Sea Phoenix-ek egy még mindig igen nagy védőgyűrűt hoztak volna létre, de jóval közelebb a hajókhoz. Feladatuk a vadászgépekről indított testvéreik által el nem pusztított repülőgépek, rakéták, robotrepülőgépek semlegesítése lett volna.

Egy hordozóra 3 darab Sea Phoenix rendszer került volna felszerelésre, így biztosítva lett volna a 360 fokos körkörös lefedettség. Mindegyik rendszer 12 rakétával rendelkezett volna, egy AWG-9-es rádiólokátor, valamint a működéshez szükséges kijelzőkkel és egyéb rendszerekkel együtt. Az AIM-54 és az AWG-9 építéséért felelős Hughes Aircraft szerint a rendszer 29 fő alkotóeleméből 27 gond nélkül telepíthető lett volna a hajókra, a legkisebb módosítás nélkül. A Sea Phoenix rendszer további előnye az volt, hogy akárcsak az F-14-es, ez is egyszerre huszonnégy célpontot volt képes nyomonkövetni és ezekből hat célpont ellen volt képes tevékenykedni rakétáival.

A légi indítású AIM-7F Sparrow hatótávolsága megközelítőleg 70 kilométer volt, míg a hajóról indított Sea Sparrow RIM-7P rakéta esetében ez az érték 25 kilométerre csökkent. A Sea Phoenix a módosítások nélküli rakétájával 40-45 kilométeres hatótávolságot tudott volna felmutatni a számítások szerint. A későbbi tervekben szerepelt a Phoenix rakéták hatótávolságának növelése egy indító/gyorsító fokozattal. Az AWG-9-es radar esetében 1974-ben tesztet folytattak le vele hajóra szerelve. A USNS WHEELING szolgált erre a célra és a fedélzetéről gond nélkül megtörtént a magasan és az alacsonyan repülő gépek követése is.

Meg nem erősített hírek szerint az AWG-9-et próbára tették szárazföldi telepítéssel is. Állítólag a tengerészgyalogság érdeklődését próbálták felkelteni egy mobil légvédelmi rendszerrel. Azonban hiába volt sokat ígérő rendszer a Sea Phoenix, úgy tűnik, hogy a magas költségei miatt felhagytak fejlesztésével. Hátrányai között meg kell említeni, hogy a hajótól mérve jóval nagyobb távolságtól lett volna csak képes a célpontok megsemmisítésére, mint a Sea Sparrow, továbbá a hajókra szerelt AWG-9 hatótávolságát sem tudták kellően kihasználni a telepítési magasságból adódó alacsony radarhorizont miatt. Tovább csökkentette a Sea Phoenix esélyeit a rendszeresítésre, hogy a Sea Sparrow továbbfejlesztésével annak képességei megnövekedtek, valamint fejleszteni kezdték a sokkal többet tudó AEGIS légvédelmi rendszert is. Így egy köztes megoldásra nem tartott igényt a haditengerészet.